Sötét volt, hideg, esett az eső, és már előre paráztam, hogy leöntenek pezsgővel, kiégetik cigivel a kabátom, ráugrálnak a lábamra és/vagy végigtapperolják a seggem, beletrombitálnak a fülembe és a végén még egy petárdát is rámdobnak, a zene meg ki tudja milyen lesz. Mindössze ennyi előítéletet kellett leküzdenem magamban ahhoz, hogy hajlandó legyek kimenni a Széchenyi térre szilveszterkor. De persze kíváncsibb vagyok, mint amennyire félős.
fotó:Csortos Szabolcs
A fényfestés megszemléléséhez nem álltunk jó helyen, és a Pécs SKÁ-t is lekéstük, de a tömeg szétválva nyitott utat előttünk, hogy a legelső sorból hallgathassuk a New York Ska Jazz Ensemble zenéjét.
Nos.
Képzeljünk el egy csomó, belül igenis temperamentumos és forróvérű, ám a valóságtól kívülről már kicsit elszürkült kelet-európait, hogy mit tesznek akkor, ha nyernek egy ingyenutat a napfényes Miamiba. A képzeletbeli tengerparton egy nagyvilági banda húzza a színpadon, csak nekik. Naná, hogy elkezd zuhogni az eső. Naná, hogy ezt rózsaszín nyuszifülekkel próbálják ellensúlyozni. És tánccal. És azzal, hogy a tömegből olyan arcok bukkannak elő, mint egy köves diadémot és hosszú fülbevalókat viselő kopasz, fekete dzsekis fiú, vagy a meztelen felsőtesttel esőben ugráló, akinek amint megérzed a még így is iszonyat erős testszagát, biztos lehetsz benne, hogy megölel, no meg a letört fülű dobozos sört ajándékozó néni. A tér, a zene, az eső, az ázás maga és talán a szilveszter is demokratizál: együtt, nem csak egy helyen van a szállodából éjfél erejéig kilépő elegáns, a diák és a hajléktalan.
A zene, amiről azt hittem, túl kifinomult lesz ennek a tömegnek, valahogy mindenkit megbabonáz. Mintha attól, hogy ilyen összetett é finom, mégis laza zenét játszanak, mi ott lent a színpad előtt mind nemzetközi figurák lennénk. Világpolgárok, ha úgy tetszik. Fura, de úgy éreztem, mintha egy nagy, alapjában véve jóindulatú és barátságos közösség része lennék ebben a városban. Persze, nagyjából akkor esett le, mi ez az érzés pontosabban, amikor a tűzijátéknak az a része jött, amikor a pálmafákról ezüstös csillagvirág-füzérek nőttek a fejünk fölé.
Nekem elég rossz volt 2009. (Oké, volt már ennél sokkal rosszabb, de ez is éppen elég rossz volt.) De akkor, ott, mikor csorgott végig az esővíz az arcomon, fáztam az átázott kabátom alatt, és a srácok mögöttünk kórusba kiabálták, hogy Hőőő, meg Hűűűű, meg Viva Mexico!, tényleg elhittem, hogy lesz jobb. És hogy csak rajtunk múlik.
ÁMÁN Anna
Utolsó kommentek