.jpg)
Hónapok óta a Fishbone jut eszembe a Zsolnay gyárral szembeni ex-PEN-es helyszín rombolási helye mellett elbuszozva, majd közvetlenül az, hogy milyen jó lenne bemászni a Balokány fürdő egykori területére, majd az, kitől kéne engedélyt kérnem arra, hogy legalább a Tudásközpontba beleshessek. Nos, február 9-én eljött az én időm: a sajtót bejárásra invitálták, ám megjegyezték: védősisakot hordani az építkezés területén kötelező – és azt mindenkinek magának kell beszereznie.
Az EKG-től az ütvefúróig sok minden van a padlásunkon, de védősisakot egyet sem találtam – ezért kézenfekvő volt ott érdeklődni, ahol nem is olyan rég láttam ilyet: a Science Building alapkőletételénél. De kiderült, hogy ebből nincs már talonban, valószínűleg azok, akiken volt, eltették emlékbe. Aztán eszembe jutott, hogy a rektor szobájában láttam is egy ilyen sárga sisakot – de nem volt merszem kölcsönkérni.
Tudásközpont-védés
Hajadonfőtt vártuk hát a bebocsáttatást az építkezés területére, s akkor vált világossá, hogy a médiamunkások mellett Bachmann Bálint kíséretében sok pollackos hallgató is eljött – és mind hozott magával „kobakot”. Aztán kiderült, hogy regisztrálnunk is kell magunkat, és kaptunk kölcsönsisakot – hadd mondjak itt köszönetet Szabó Attilának, nekem az övé jutott. Az egyik tervező (zöld kobakban) ismertette a látogatás menetét: senki sem szakad le, együtt marad a csoport, megkerüljük az épületet, majd a leendő terasznál, ami kb. ott van, ahol a toronydarut láthatjuk, bemegyünk az épületbe, és együtt maradunk, nem szakad le senki, és igen, egészen a tetejéig felmegyünk. Mivel sokan vagyunk, lehet külön is odamenni kérdezni.
Sétáltunk. A McDonalds mögötti homlokzat nem jelentett újdonságot: éppen ezt lehet látni a buszról is. Aztán befordultunk, és a (szintén felújítás alatt álló) Univ Kollégium oldalánál megálltunk. Az első két szintet kívülről márvány burkolja majd, amiket helyi művészek – például Nagy Márta professzorasszony – munkái fednek majd. De fölötte már más van: a faltól pár centire tett üvegtáblák, amiket kerámiabevonattal láttak el – ez (mondta a zöld sisakos tervező) Magyarországon még újdonságnak számít. Az épület eredetileg egy nagy üvegkocka lett volna – e terveket azért kellett megváltoztatni, mert csak nagy költséggel lehetett volna a nagy, egybefüggő üvegfelületeket felfűteni.
fotó: Wéber Tamás
Az üvegek egyébként vastagok (volt több csomag a sarkon túl, megnéztem), és üledékes mintázatúak. Vannak olyan helyek, ahol ezek a lapok rálógnak az ablakokra – a tervező azt mondta, hogy belülről is klassz hatása van annak, amikor átsüt rajtuk a fény.
Továbbsétáltunk. A nagy, fényes felület után nekem nagyon furcsa volt, hogy a sportpálya felőli homlokzat egy, nagy, keskeny franciaablakokkal tűzdelt betonfal. Azon morfondíroztam hogy mennyire lesz vajon világos, mikor a zöld sisakos újra beszélni kezdett, és elmondta, milyen kihívás volt úgy megtervezni ezt a házat, hogy egyszerre legyen nyitott és zárt. Előbbi, hogy jöjjenek a népek, utóbbi, hogy ne legyen lehetőségük széthordani a könyvtárat. Ezen az alsó szinten olyan kiszolgáló helyiségek lesznek, mint a büfé vagy az információs pont. A szigorúbb rendet igénylő könyvtár szerkezete már zártabb. A teraszról pedig zöld parkra lehet majd látni – ígérte a tervező.
Bementünk. A bent dolgozó munkások ugyanúgy viselkedtek, mint azok, akik az üveglapok felszerelésével foglalkoztak kívül: megnéztek minket, de nem zavartatták magukat, dolgoztak tovább. Éppen ezért a benti tervezői beszédből már egy kukkot sem értettem, hiába tudok szájról olvasni. De úgyis mindenki a kaptárral volt elfoglalva: ennek a kívülről kocka alakú lyukakkal tarkított domború, kúp alakú résznek a gyomrában van a főlépcső, amin felsétálhatunk a következő emeletekre. Az első gondolatom az volt, hogy milyen pici, én sokkal, de sokkal nagyobbnak képzeltem. Olyasmi a formája, mint egy nagy búbos kemencének, csakhogy a búb egészen a legfelső szintig tart. Már mindenki elmászkált mindenhova.
Tartani tudják
Fotósok fent, lent, oldalt, tükörjégen csúszkáló hallgatók. A terasz fölötti szinten még mindig tágas a tér – az, ahol a könyvtár kezdődik, egy nagy, jelzésszerű fallal van elválasztva. Láttuk a leendő könyves liftek helyét. (Itt nem lesz olyan sok könyv, hogy érdemes lett volna futószalagot betervezni – mondta a tervező.) Hatalmas belső terek vannak, és szinte magam előtt láttam azt, ahogyan gigantikus olvasótermekben mindenféle kar mindenféle hallgatója mindenféle könyvet olvas és jegyzetel. Akusztikáról kint nem volt szó (bent meg nem hallottam), úgyhogy kérdéses, mennyire hallatszik majd el asztaltól asztalig a suttogás. Jelenleg persze az épület kong.
A „kaptár” egészen az épület tetejéig ér – a tetején van mellette egy nagy kerek lyuk, ahol a nap majd besüt. Az első szintről még a töltőállomás és a meki életét követhetjük figyelemmel, a második szinttől kezdve viszont kezd feltárulni a város: a Tettye, a Havihegyi templom, az Iparkamara csíkos épülete, a Dóm, nagyon balra a közgáz tornya. A kilátás még a zsaluzás ellenére is már most impozáns. Müller Csaba, aki a kivitelező cég nevében volt kalauzunk, úgy nyilatkozott: tartani tudják majd a határidőket.
Úgyhogy elképzeltem az őszt: azt, hogy egy olvasójeggyel egy jóval nagyobb könyvállományból válogathatok, mint valaha, meg hogy milyen lesz a tetőn kávézni, mikor éppen lemegy a nap, és hogy utóbbi hogyan hat majd ki a könyvtár nyitva tartási idejére, és hogy mennyivel melegebb lesz akkor.
Merthogy az egész bejárás alatt piszok hideg volt, a nagy felfedezésben fel sem tűnt mennyire. Angolosan távoztunk, és közben arról beszélgettem két fotós kollégával, mennyire lehet majd ezeket az új építményeket sokáig fenntartani. A többi beruházásról keveset tudok, de szerintem míg egyetem lesz Pécsen, addig kell a sok diáknak a sok könyv -a Tudásközpont miatt szerintem tuttira nem kell aggódni.
Harka Éva
Utolsó kommentek