Már nagyon vártuk. Gyakorlatilag tizenhat éve várjuk. És most rákereshetnék, hátha van a régi Pécsi Naplónak olyan száma, amiben egy újságíró azért kesereg egy publicisztikában, hogy miért nem lehet ebbe a városba gyorsan megérkezni. De a lényeg, hogy most itt van, elkészült. A program is nagyon kecsegtetőnek látszott, de valójában engem csak az érdekelt, hogy ott legyek, mikor átvágják a szalagot, hogy lássam és sétáljak, netán autózzak azon az úton, ami, mint valami ura az időnek, közelebb rántja hozzánk a nagyvilágot.

 

 fotó:Csortos Szabolcs

 

Kicsit olyan ez, mint a kulturális főváros cím elnyerésének pillanata volt, amikor mindenki ott nyüzsgött a Cella Septichorában csak azért, hogy hallja, ahogy hivatalosan is bejelentik.

 

 

A rendőrök útbaigazítása után már a nagy átadó színpad és a szórakoztató színpad között állunk, egy csomó öltönyös fekete-szürke kabátos között. A hivatali közegbe a mindig mindenhonnan kitűnő újságírók mellett néhány érdeklődő civil is belekeveredik. Egy bácsi az éppen beszélő közlekedési miniszter kivetítőn megjelenő képét fotózza. Mondom, történelmi a pillanat. A tömegben sasszézó pincérek pezsgőt és narancslevet kínálgatnak, hogy mindezt fokozzák (vajon szondáztatnak majd a kijáratnál a rendőrök, amikor elmegyünk innen?).

A beszédek unalmasak. Átlagban öt köszönömöt számolunk beszédenként, és riasztóan sokan akarnak beszélni. Jegyzem meg: a tolmácsnőn és Szili Katalinon kívül nincs más nő a pódiumon. Az autózás és építés férfias műfaj.

 

 fotó:Csortos Szabolcs

 

Az egyik beszéd első három köszönöm-je után el is mosolyodom: nincs autóm, és annyira szeretem ezt a várost, hogy ha el is megyek, az messzebb van, mint Budapest, mégis minek örülök ennyire? De örülök ám! Aztán hirtelen vége: a moderátor, aki eddig úgy konferálta fel a beszélőket, mintha bokszmérkőzésen kiabálná elő a győztes nevét, elsüt egy helyre kis poént Hemingwayről és az időjárásról, és már szedelőzködik is mindenki.

 

 fotó:Csortos Szabolcs

 

Visszasétálunk a kocsihoz, orral kifelé álltunk meg okosan, ahogy mondták, beszállunk, és próbálunk besorolni az induló kocsisorba. Nem megy. Állítólag előbb a vip-sek mennek el. Vagyis nem, állítólag előbb a buszok. Várunk. Kispált hallgatunk, bár akkor még nem tudjuk, hogy feloszlik. Várunk. Nézem a feketebárány-felhőket, a gyorsan nőtt zöld füvet, a fekete aszfaltot és elmorfondírozok arról, hogy mi van, ha nem a maximálisan megengedett 130 km/órával dübörögsz Pestig, hanem mondjuk lépésben. Kifelé már az autópályán megyünk, így kerül be autó feneke a híradóba is, és a keleti körforgalomnál kötünk ki. Pazar. Hogy mennyire, az csak ma esett le két szempontból is.

 

Az egyik pozitív indokom: Pécs-Keleten azóta nem zörögnek a poharaim a szekrényben a kamionok miatt. És tegnap láttam egy igazi úttisztító autót, ami feltörölte a port a Komlói útról – és ma reggelre (húha) majdnem ugyanolyan tiszta maradt.

 

Másrészt pedig: összehasonlítottam az időket és árakat a Pécs-Bp távolságra vetítve: az autópálya vezet a maga max. 2 órájával a vonat 2 óra 50 percéhez és a távolsági busz 3 óra 50 percéhez képest, és az ára is megéri, amennyiben nem egyedül ül a sofőr a kocsiban.

 

Már csak egyetlen fontos dolgunk van: ha már ennyit sírtunk az autópályáért, akkor legyen is érdemes lejönni Pécsre.