Uránváros a szívem csücske. Nem csak azért, mert ide jártam középiskolába és most is itt dolgozom. Hanem, mert mindig úgy éreztem, történelmi jelentősége van. Olyan, mint a szocializmus élő pompei-e. Mindig is imádtam azt a különös vad romantikát, ahogy a szocreál épületek és a téglagázfűtéses lakások között felbugyog az élet. Az élet, amit egy ideje fenekestül felforgattak. Építkezünk, de már nem a vas és az acél a cél. Európába integrálódunk. Ilyen szellemben újult meg Uránváros lelke a Mecsek előtti Uránbányász Tér és a Szilárd Leó Park. Le sem tudom írni, milyen csuda szép lett.
fotó:Csortos Szabolcs
Bácsik sakkoznak a padon, közben vitatkoznak a politikáról. Kalapban mennek el előttem a nénik, recepteket cserélnek. A kismamák a boltból hazafele igyekeznek.” Délután találkozunk a játszón”- mondják. Egy fiú óráját nézegetve ácsorog a sarkon. Már picit kíváncsi is vagyok a lányra, akit vár. És elrobog előttem a jó öreg kettes ikarus.
fotó:Csortos Szabolcs
Aztán átérek a Szilárd Leó parkba. Igaz, a parkot jelző tábla még dróttal, van fel eszkábálva a villanyoszlopra. De a tér hangos a gyerekektől. Ezer playstation sem képes ilyen örömet szerezni nekik, mint egy új játszótér, ami csak az övék. A hivatalos átadón is óvodások szerepelnek, az öltönyös emberek kevés szót kapnak. Aztán elvágják a madzagot és egy maroknyi fehér EKF lufi száll a magasba a felirattal: „Miénk itt a tér”. És valóban. Kicsiké-nagyoké. Homokozáshoz és hintázáshoz, randizáshoz, szakításhoz, sakkozáshoz, pletykáláshoz, télen, nyáron, bármilyen rendszer legyen is. Miénk itt a tér. Ezért szeretjük.
Weintraut Mária
Utolsó kommentek