Az est café előtti sátor már maga is egy külön univerzum a boxaival, azzal, hogy a show alatt nyitva a bár és körbejárnak a pincérek, a produkciók pedig szó szerint az orrunk előtt zajlanak, merthogy

„it's not a quiet show”.

Kissé szokatlan volt és főleg ellentmondásos, ahogy első fellépőként (amit azért nehéz így nevezni, mert egyetlen folyamatos sziporka-áradatnak tűnt az egész előadás) két, a velejéig (hmm...) angol úr adta elő mutatványait, esernyővel, keménykalappal és fapofával. Ami a nyelvet és a nemzetiséget illeti, jegyzem meg:

„i want to be... akár magyar”,

szóval nem muszáj jól ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy élvezni tudjuk az előadást, a konferanszié angolul beszél, de gyorsan és alapmondatokat tudnak magyarul is és beszélnek, énekelnek és poénkodnak spanyolul, norvégül, svédül – igaz, az meglepett, mikor később azt olvastam, hogy a The English Gents tagjai eredetileg ausztrálok.

„Let me entertain you”

- és ha már éneklés, a showban több énekesnő bábja is jelen van és nemcsak a mozgásuk és a stílusuk lenyűgöző, hanem az az imádattal átitatott figyelem, ahogyan (hmmm...) mondjuk úgy, háttértáncosaik árnyékként követik. A Cabaret Decadanse mellett szintén többször megjelent egy bűvész, akinek a neve olyan bonyolult (a katalógusból azért kimásolom: Carl-Einar Hackner), hogy inkább azt mondom,

„hocuspocus”

hehehe, és az asztaltársaság, akikkel végigtapsoltam az előadást megállapította, hogy nagyon hasonlít Brad Pittre (ez még azelőtt volt, hogy kiderült, milyen nagy beszélőkével áldotta meg az ég). A karikákkal is fellépő Jess Love viszont a mögöttem ülő pasi ovációját váltotta ki: jegyzem meg, nem hiszem, hogy van rossz hely a sátorban, de mivel a helyfoglalás érkezési sorrendben történik, azt javaslom, (először) üljünk a lehető legközelebb. Igazi veszélyben akkor sem vagyunk, amikor a The Skating Willers lép fel, de mondjuk hozzájuk nem árt felkészülni egy kicsit Elvisből. Wow. Biztosan voltak páran, akik számára az talán leginkább huncutságnak nevezhető humor

vörös posztó

(akarom mondani: vörös kendő), de a magam részéről rákeresek Ursula Martínez írásaira is, ha csak feleannyira jópofák, mint amikor élőben a színpadon van... Látjátok, mikre vagyunk képesek azért, hogy pénzt keressünk? Na, akkor gondoljatok bele, milyenek az álmaitok – lehet, hogy nem is tűnnek annyira vadnak ehhez képest. - mondta a kulturális főváros programplakátjairól ismerős, önmagát két teniszütőn átbújtató Captain Frodo, bár azt gondolom, ez az üzenet minden nézőnek leesett magától is. És bevallom, volt egy pillanat, amikor megálltam kifelé menet, és komolyan elgondolkoztam azon (David O'Mer miatt), hogy hozok haza néhány deci vizet

egy fürdőkádból,

emlékbe. A végén erről lemondtam, de az biztos: a jegyet kiteszem a falra, és remélem szert tudok tenni egy-két itt elhangzott csodás és kifinomult zenére is, hogy sokszor jusson eszembe ez a fantasztikus és inspiráló előadás.

Még két napig vannak a városban.

Én szóltam.

Mai arab költők műveit, s saját álmait jelenítette a kilenc tuniszi fiatal a cirkusz porondján. Mozdulataik lenyűgözően könnyedek voltak, szaltóikat, kötéllel, lógva, csavarva, tekerve, ugrálva, dőlve, táncolva bemutatott mozgássoraikat egy hagyományos értelemben vett cirkuszban külön-külön is tapssal jutalmazhatta volna a közönség. Álomszerűvé mégsem ettől, hanem a történetek elmesélési módjától vált az előadás, mégpedig olyannyira, hogy az arabul előadott versbetétekről a sátor előtt kiosztott fordítás nélkül is érezni lehetett, miről szólnak.

Valószerű

álmok ezek, negédes végkicsengések nélkül, nem, mintha történetet, hanem mintha ismerőseink történeteit láttuk volna viszont. A hét fiúból és két lányból álló csapat tagjai mozdulataikon túl maximum egy-egy kitüntetett szerepet jelképező ruhadarabot, kabátot használtak. A nézőtérre az élmény úgy hatott, hogy a néha erősödő, néha halkuló, néha megszűnő keleti muzsika mellett hallani lehetett, ahogy a sátoron keresztülfúj az esti szél.

Kirekesztés

- erről szólt az egyik első jelenet. A segítő nem mindig nyeri el méltó jutalmát, van, hogy az is ellene fordul, akit óvni igyekezett a többiek bántásaitól. Egy másik képben a csónakkal suhanó alakot fosztják meg mindenétől, s kötik gúzsba.

Kiszolgáltatottság

mely hol a megkötözöttet, hol annak őrét fojtogatja, a bábként forgatott testek tehetetlensége és hatalma egy jelenetben. A függés egymástól, a másik pillantásától vagy éppen karjától, amibe kapaszkodva csüngenek a magasban.

Szeretet

mint az egymásba gabalyodás szó szerint, indaként fonódva egymásra, egymásba. A magasra jutáshoz is mások kellenek – az egyik képben a lány a fiú karjain, mint lépcsőkön lépkedve jut magasabbra, hogy aztán, mint más jelentekben, a szeretet és gyengédség tárgyát rezzenéstelen arccal hajítsák el, mint egy megunt kacatot.

Közös álmok

ezek, nem volt olyan, ami csak a távoli Tunéziában lehetne jelen. S nem túl rózsás álmok ezek, de talán, ha odafigyelünk rájuk, megváltoztathatók. Ahogy az utolsó nézőtérre kiabált szöveg, Balkasem Marzougui verse szólt:

„Ha megtehetném,

Hogy időm hajnalán elkezdjem

Életemet törékenységemtől megtisztítani,

Visszaadnám szívemnek testét,

Hogy megújuljon emberségem.”

Sarkha című előadás

Tunéziai költemények Laurence Levasseur válogatásában

Cirkusz- és Utcaszínház Fesztivál

2010. július 18.

Pécs

De nem is kozmosz, hanem egy teljesen új világ. Abban mindenki egyetértett péntek este a Széchenyi téren, hogy ha azok a produkciók, amiket eddig széltében-hosszában lehetett látni a városban, nem ingatták meg a cirkuszról eddig alkotott véleményünket, akkor a Grupo Puja! K@smos című előadása az alapjait is lerombolta a hagyományos cirkusz-elképzelésnek. Vagyis túlszárnyalta.
Már a főpróbán, ami még világosban zajlott, tudni lehetett, hogy nagyon látványos lesz az előadás. Az emberek még a meleg ellenére is kitartottak, összevizezték magukat vagy vízért mentek, és voltak, akik a leandereket szaglászták.
A cirkusz lehet olyan látványos, hogy egy egész tömeg álljon szájtátva bámulva a produkciót. Aztán besötétedett és a daru felemelte a gömböt (leginkább egy játszótereken látható holdjáró mászókára hasonlított, csak lábak nélkül), amire négy sornyi hátizsákos alak kapaszkodott – mintha valami könnyed szélcsengő apró bábjai lennének, vagy felfűzött fehér virágok. Az alakok mozogtak, s hol körökbe kapaszkodtak, hol a DNS-t formálták meg. Ez volt a kezdőkép, s fura, de ha nem is tudom teljesen biztosan megfogalmazni, hogy melyik kép mit jelentett pontosan, de az egyértelmű volt, hogy a világ születését mutatják be. Ennek ellenére nem tudom a látottakat elvonatkoztatni attól a zöldes napkorongtól, amit a kulturális főváros projekt megnyitóján láthattunk.

És lehet fanyalogni és kritizálni, de az biztos, hogy vannak új tereink, amiket be is lehet lakni, van bennünk kellő nyitottság arra, hogy esélyt adjunk az újdonságoknak és biztos vagyok abban is, hogy például a cirkuszról egészen más, újraírt fogalmaink vannak.
Egy másik világ ez itt Pécsen, bizony, egy egészen új.
 

Cím:  Kasimir és Karoline

Szerző:  Ödön von Horváth

Fordító:  Parti Nagy Lajos

Rendező:  Bagossy László

Dramaturg:  Gáspár Ildikó

Díszlet:  Bagossy Levente

Jelmez:  Ignjatović  Kristina

Asszisztens:  Érdi Ariadne

Szereplők:  Polgár Csaba,  Szandtner Anna,  Csuja Imre,  Mácsai Pál,  Széles László,  Hámori Gabriella,  Máthé Zsolt,  Kiss-Végh Emőke,  Balassa Jusztina,  Darvas Ferenc 

 

Finom, puha anyagból csinálnak bélést az Örkényesek és mi le is nyeljük szívesen. Érzékkel és érzékenységgel találják meg azt az egyensúlyt, ami lendületessé teszi ezt a majdnem két órát. Bagossy kereteket állít fel szó szerint és átvitt értelemben is és ami fantasztikus, hogy mindig kitalál valamit, amivel átlépi ezeket a kereteket és meglepi a nézőt: végig előttünk jár egy lépéssel, így mi csak álmélkodunk. Színpad a színpadban, rendező a színen és rendező elbújva és minden sík átjárható. A darab hangulata a harmincas éveket idézi, azt a némafilmes piroscsíkos tréningruhás cirkuszos fajtájút. Bár elvileg németeket láthatunk, Szandtner Annában (Karoline) van valami franciás elegancia, nem csoda, hogy ő kell mindenkinek. Az egészet végigkísérő humorban mindig van egy kis keserédes kiábrándultság. Az énekesnő torzszülött gorilla a cirkuszból, a gazdagok elhízottak és saját gazdagságuktól fulladnak meg majd egyszer, és a szegények ütik egymást, de mindezt úgy tálalják, hogy mese az egész mégis. Bagossy a színházra is reflektál, a végén lebontják a színfalakat és megláthatjuk a valóságot- de most akkor mi is a valóság? „Én végig egy szögben ültem, de megérte!”- mondja valaki, miután mindenki feltápászkodik a zsúfolt nézőtérről. Kicsit mindannyiunk alatt ott volt a szög, ami miatt nem lehetett felhőtlenül kacagni, de mélyebben átéreztünk mindent. Nekem eddig ez a nyerő! 

10/9

BIRCSÁR Dóri

Az első  nap szokatlanul kevés nézője után most megnyugodtunk, ugyanis még a csilláron is emberek lógtak. Pénzhiány ide, válság oda, a POSZTon nem fognak a gazdasági változások szelei. S a közönség nem is csalódik ez alkalommal sem, ugyanis a Revizor könnyű, vidám estét biztosít mindenkinek. Témája eleve biztos siker, hiszen senkit sem hagynak hidegen a hatalmon lévők sikkasztásai, piszkos ügyletei. Hagyományos rendezésmóddal van dolgunk: lineáris történetvezetés, még a szereplőket is részletesen bemutatják szép sorban, eközben pedig poénok sorjáznak, melyek vagy megállnak a közönségesség határán, vagy nem. Az ál- revizor kölyökképű Leonardo Di Caprio (Nagy Péter), akire nem nagyon lehet haragudni. Nagyon ötletes a polgármester 22 éves lányának 32 éves anyuskája, mintha a L’art pour l’art társulat egyik szereplője volna. Két és fél órát azonban nehéz úgy megrendezni, hogy ne fáradjon el és huppanjon le néhol a darab, ez most sem sikerült.  

10/6 pont 

BIRCSÁR Dóra

THE BEACH

Ti mind különbözőek vagytok!
 

A tenger felől sűrű  és lángoló lehelet áradt. Úgy éreztem, hogy az ég egész széltében megnyílik, s tűzesőt hullat a földre. Egész lényem megfeszült, és görcsösen szorongattam kezemben a revolvert. A kakas engedett, odaértem a cső sima fémtestéhez, s akkor kezdődött el minden abban a száraz, süketítő zajban.             (Camus: A közöny)

 

Ezzel a diskurzussal indít és vág belénk a The beach, mondatokkal, amelyeket minden nap hallunk a buszon, SZTK rendelőben vagy a kocsma előtt, beépülve a térbe, belesimulva a közbeszédbe szinte föl sem tűnnek. Ez egy ilyen ország, mantraszerűen ismételgeti mindenki maga elé, hogy mocskoscigányrendőrkurvazsidónyugger, de mikor mindez a színpadon történik, nem szereplői, hanem nézői vagyunk a történetnek, már nem maradhatunk közönyösek közönyös, idegen és idegengyűlölő világunkkal szemben. A Közöny csak ürügy a mesélésre, játékra, felsejlik a szöveg szövete a darabban, majd újra eltűnik, kell hozzá a néző és a fejében lévő könyv ahhoz, hogy összekapcsolja a színeket a regénnyel, értelmezze, jelentést kutasson. Urbán András ugyanúgy mesél, mint a társulat Turbo Paradiso című darabjában, erősen, hangosan, sok improvizációval és szabadsággal, néhol öncélúan, máskor önreflexíven. Testeket mozgat és felszakít valamit színészeiben újra, ezeken a szakadásokon lesünk mi befelé, beléjük és önmagunkba.

Közvetítés itt.

MiZo Pécs 2010 – Wisla Can Pack Kraków 68-64